2016. szeptember 27., kedd

7. fejezet

Sziasztok!
Most megint rengeteget magyarázkodhatnék, hogy miért nem volt rész több mint két hónapig, de nem lenne sok értelme. Igazából magam sem tudom az okát, szóval nem is írok erről többet.
Remélem azért olvassa még valaki, és még mindig szívesen várom a visszajelzéseket. :D

Na de ennyi idő után akkor nem is fecsegek itt többet, jó olvasást a fejezethez! :)
Arisa


7. fejezet
Ha még mindig nem lenne elég

- Rhythm?!
Jól láttam, amit láttam, Rhythm sietősen rohant el az ellenkező irányba. Muszáj volt utána mennem, de amint utolértem, bement az öltözőbe és magára zárta az ajtót. Mindig is tudtam, hogy érzékeny lány, akkor meg miért nem mondtam el neki?
- Rhythm engedj be, beszéljük már meg!
- Hagyjál békén!
- Mi folyik itt? – kapcsolódott hozzánk Mion, akinek fogalma sem volt a történtekről. És ez így pont jó lett volna, ha Rhythm nem nyitotta volna ki az ajtót, s húzta volna be Mion-t, nekem meg ismét az orromra csapta vágva azt a szegény ajtót. Még a végén ezt is ki kell cserélni.
Hallottam, ahogyan beszélgetnek, de nem értettem pontosan minden szót. Miért nem tudjuk ezt normálisan megbeszélni? És miért vagyok kizárva?
- Aira, ez igaz? - kiabált ki Mion.
- Hát… igaz, de mi lenne, ha beengednétek?
Nem jött válasz, helyette Mion nyitott ajtót, Rhythm meg a sarokban ülve duzzogott. Leültem én is, ám ezután olyan kínos csönd következett, amilyen még a filmekben sincs. Mintha három idegen ülne egy légtérben. Sosem voltunk még ilyenek, és ez a mostani megrémített. Végül, mint mindig, most is Mion lett a megmentő.
-Aira, miért nem mondtad el?
- Mert tudtam, hogy így fogtok reagálni. Különben is, ezt rajtam és Castiel-en kívül senki sem tudta egészen tegnapig.
- De akkor is! Én minden titkot elmondtam neked, erre te meg egy ilyet nem mondasz el nekünk? Állítólag mi vagyunk a legjobb barátnőid! – szállt be a vitába Rhythm, meglehetősen kikelve magából. – Mondjuk ezt magamtól is kitalálhattam volna, de gondoltam úgyis elmondanád.
- Igazatok van – sütöttem le a szemem, közben pedig eszembe jutott, hogy még mindig van valami, amit nem tudnak. – De van még valami…
- Mégis mi? – néztek rám egyszerre azokkal a nagy szemeikkel, de képtelenség lett volna eldönteni, hogy ez most harag vagy kíváncsiság.
- Lesz egy műkorcsolya verseny, amire párokban kell indulni, és a főnök benevezett minket.
- Minket? Mármint téged meg Sho-t?
- Igen, ráadásul csókolóznunk kell a végén.
- Mi? – akadtak ki annyira egyszerre, mintha csak eltervezték volna.
- Nem az én ötletem volt, elhihetitek! A főnök kérése, hiába próbáltam ellenkezni, nem tágított!
- Ez nem igazság!- kulcsolta össze maga előtt a kezeit Rhythm – Aira, te itt kavarsz egyszerre két fiúval, én meg mostanában alig lehetek Hibiki-vel!
- Hé, hé, hé! Ez így nem igaz, nem kavarok már eggyel sem!
- Na jó, elég! Mindketten itt sajnáltatjátok magatokat, közben észre sem veszitek, hogy eldumáltuk az időnket, és ha nem indulunk el most, akkor elkésünk a suliból!
Sietősen a telefonom kijelzőjére néztem, s én is valóban láttam, hogy bizony ezen a reggelen nem csináltunk semmi hasznosat, és csak mondhatni elpazaroltuk az időnket. Mivel nekem nem kellett mit átvennem előbb kész voltam, ám a barátnőimre még várhattam.
- Menj előre, és ha mi nem érnénk be időre, fogd a főnökre! – kaptam az utasítást, s mivel nem nagyon volt más lehetőség, elfogadtam.
- De ugye nincs harag? – néztem vissza rájuk.
- Felőlem nincs. Tudtuk, hogy erre előbb-utóbb sor fog kerülni, szóval… - vonta meg a vállát Mion, Rhythm pedig vele egyszerre bólogatott.
- Köszi, ti vagytok a legjobbak! – öleltem meg őket, mire szerintem meglepődtek, mert csak leblokkolva álltak egy ideig, utána már ők is átöleltek.
Sajnos nem éppen a legjobb idő volt az ölelkezésre, így sietősen elindultam a sulihoz, mentve a menthetőt. Útközben magamban agyaltam egyfolytában. Annyira örültem, hogy Rhythm és Mion ilyen könnyen fogadták, és nem lett belőle komolyabb veszekedés. Rhythm kicsit érzékeny az elején, bár aztán Ő is megenyhül mindig.
Mikor beértem az iskola épületébe, már csak pár diák lézengett a folyosón, a legtöbben már a termükben voltak. Kereken öt perc volt becsengetésig, én viszont úgy estem be a tantermünkbe, kedves osztálytársaim pedig csak néztek. Nem érthették miért jöttem ilyen későn, ráadásul a lányok nélkül. Mivel még nem tudtam fejből megjegyezni az új órarendünket, félve néztem rá, remélve, hogy nem matekkal kezdünk. Szerencsére csak a második órában lesz, ám ez sem nyugtatott meg kellően.
Lehajtva a fejem a padomra, vártam, hogy vajon a lányok vagy a tanár érkezik-e meg előbb. Nem sokon múlott, hogy el ne aludjak ott helyben, de valaki felébresztett rendesen. Felnéztem, és Castiel állt a padom előtt.
- Szia, mi újság?
- Itt a pénz a javításra, odaadhatod a főnöködnek.
- Köszi, már úgyis türelmetlen.
- Amúgy hol van Rhythm és Mion?
- Késnek, mert volt egy kis vitánk, de már megoldottuk, szóval bármelyik pillanatban itt lehetnek.
- Ti hárman vitáztok? Ez is ritka. Min vesztetek össze? – húzta oda székét mellém.
- Megtudták, és ki voltak akadva, hogy nem mondtam el nekik.
- Valahogy sejtettem, most mindenhol ez a téma – mondta, s mindketten elmosolyodtunk. Nem mintha igaz lenne, csak Castiel szeret mindig túlozni.
- Tényleg, el ne felejtsem, holnap lesz Elisa szülinapi bulija.
- Mi van? És egy délután alatt mégis vegyek neki? Semmi ötletem sincs! – akadtam kit teljesen, mert ez túl hirtelen jött. Kezdődött előröl megint a váratlan dolgok sorozata, amiből már nagyon elegem volt.
- Nem kell ajándék, elég, ha eljössz, elvégre te vagy a kedvence.
- Nem fogok üres kézzel menni!  De ne aggódj, már van is egy ötletem – mondtam, majd abban a pillanatban belépett az ajtón Rhythm és Mion, sarkukban a tanárral.
Az óra elkezdődött, s az idő haladásával egyre közelebb kerültünk ahhoz a bizonyos matek órához. Örültem, hogy Mion itt van, bá még mindig volt bennem némi idegesség. Lehet kicsit több időt kéne a tanulásra szánnom, és akkor talán lehet, nem lenne lelkiismeret furdalásom.
A két óra közötti szünetben még Mion próbált nekünk magyarázni valamit, több-kevesebb sikerrel. Alig vártam már, hogy gyorsan túlessek rajta, aztán a következő pár napban ne történjen rosszabb. Kár, hogy ismét túl korán örültem.
Becsengetés után levegővételnyi időnk sem volt szinte, egyből jött be a tanár és osztotta is ki a lapokat.
Első ránézésre nem tűnt olyan nehéznek, de ahogy lejjebb vándorolt a szemem a lapon, rájöttem, hogy mégse olyan könnyű. Sőt, az utolsó feladat kész katasztrófa. Nekiállva az első feladatnak már a negyedik példánál megakadtam, úgyhogy inkább le is tettem a tollam, s vártam, hogy Mion adja a válaszokat. Nos, azt mindenki tudja, hogy tanárok közül elég sok fajta létezik, vannak okosak, de nem mindegyikük egy zseni. Szerencsére nekünk most az utóbbival volt dolgunk. Teljesen nyugodtan írogatott valamit a táblára, bízva abban, hogy a diákjai nem puskáznak. Ezt kihasználva mikor Mion végzett a saját dolgozatával, egyszerűen előreadta nekem, én pedig minél gyorsabban igyekeztem leírni a válaszokat, hogy aztán adhattam tovább előre Rhythm-nek. Kicsit sablonos megoldás, de ha egyszer nem nincs más választás, néha muszáj bevetni.
Türelmesen vártam, hogy végre vége legyen ennek az órának, mert a vége felé meglehetősen untam magam. Azonban nem sokkal az után, hogy leírtam az utolsó választ, kopogtak a terem ajtaján. Legnagyobb meglepetésemre Jun lépett be az ajtón, majd a tanárhoz lépve adott neki egy papírt, mire a tanár intett, hogy mehetünk. Nem volt előre bejelentve, meg nem is tudtam semmi ilyenről, ezért vállat vonva mentem ki az ajtón nyomomba a lányokkal. Azért viszont mérges voltam, hogy Jun miért nem tudott volna egy órával előbb jönni? Úgy legalább lett volna egy kis halovány esélyem, hogy tanulhassak a dogára. Mindenesetre hamar kizökkentem a gondolataimból, ugyanis Rhythm szokásos természetéhez híven egyből kíváncsiskodni kezdett, s egyfolytában kérdezgetett Jun-tól, kicsit sem figyelembe véve, hogy más termekben még óra van. Ám Jun látszólag elég megviseltnek tűnt, sőt még szerintem sosem láttam ilyennek. Nem szólt egy szót sem, faképnél hagyta Rhythm kérdéseit, mintha ott sem lettünk volna. Kezdtem én is kíváncsivá válni, de azért még sem akartam tapintatlan lenni, ezért türelmesen vártam hová visz minket így a délelőtti órákban. A kocsiban már mindhárman síri csendben ültünk, mintha minden életkedvünk elment volna. Olyan érzésem volt, hogy lehet történt valami fontos, vagy valami halaszthatatlan, de már kevésbé voltam olyan boldog, hogy lóghatok, mint az elején.
Jun egyenesen a Pretty Top-ba vitt minket, ami vagy jót, vagy rosszat jelenthetett, de inkább nem szóltam semmit, csak mentem a többiek után egyenesen a főnök irodája felé. Ez már egyáltalán nem lepett meg, már amikor kiszálltunk a kocsiból akkor tudtam, hogy itt fogunk kikötni.
A főnök nem nézett ki túl jól, sőt még megviseltebbnek tűnt, mint Jun. Reggel még senkinek sem volt semmi baja, mi történhetett pár óra alatt, ami miatt mindenki ilyen furcsán viselkedik? Jun és a főnök összenéztek, majd egy bólintás keretében a főnök szólalt meg először.
- Nos, mint tudjátok a Callings ma délelőtt indult el a szomszéd városba egy fellépésre…
- Azért kért el minket, hogy megnézhessük őket nézni élőben? – csillant fel Rhythm szeme.
- Nem, egészen másról van szó.
- És mégis miről? – vettem át a szót, mert már tényleg untam a hallgatást, és ezt a nyomasztó hangulatot.
- Aira, ne türelmetlenkedj, nem olyan könnyű ez…
A főnök jól láthatólag már ideges is lett, pedig kérdezhettem volna kelletlenebbül is, ha már ennyit szívattak itt minket. Valamiért mindig csak én kapok szemrehányást.
- Egy kisbusz vitte volna őket, de útközben összementek egy kamionnal… már rengetegszer hívtam a rendőrséget és a mentőket, ám még mindig tart a mentés és nem tudtak semmi konkrétat mondani.
Azt hiszem mind a hárman lesokkoltunk, mert pár percig csak pislogtunk a levegőbe. Egyszerűen nem tudtam felfogni, miért most kellett ennek megtörténnie? És miért pont a Callings-sal?
- Akkor miért nem megyünk oda? – Rhythm ismét kikelt magából, ma már másodszorra, s emiatt kezdtem picit sajnálni, hiszen a reggeli esetről én tehettem.
- De nem engednek oda senkit Rhythm! Ha odalehetne menni, már odamentünk volna. Ráadásul még pár óráig biztosan várnunk kell, mert a telefonban azt mondta az egyik mentős, hogy valaki beszorult az összetört kocsiba – tört ki hirtelen Jun, és látszott rajta, hogy ez csak véletlenül csúszott ki a száján.
- Ki? – kérdeztük hárman kórusban.
- Nem tudtak pontos nevet mondani, de nagyjából jellemezték.
- Mondják már! – kezdett Mion-nak is elege lenni.
- Elvileg Hibiki az – sütötte le a szemét a főnök.

2016. június 21., kedd

6. fejezet

Halihó!
Van itt még valaki? O.O
Késtem, tudom, bocsánat. Az utolsó fejezet óta elég sok minden történt velem, elballagtam, született egy kishúgom (akinek a második neve Aira lett^^) és még sorolhatnám.  Most, hogy eljött a nyári szünet, tényleg megpróbálok gyakrabban jelentkezni. :)

Mindig elmondom, ezért most is, hogy véleményekre számítok, nyugodtan írjatok!

Kellemes olvasást és egyben élményekben gazdag nyári szünetet szeretnék kívánni mindenkinek!
Arisa

6. fejezet
 Miért hazudtam nekik? 

- Azért mert szeretlek… barátilag. Ó. bárcsak így lenne – gondoltam magamban.
- Hogy mi van? – nézett rám elkerekedett szemekkel, mintha nem látott volna még fehér embert.
- Jól hallottad. Vagy talán nem voltam elég érthető?
- De, csak… Tuti, hogy nem csak barátilag gondolsz rám.
- További szép estét Castiel! – köszöntem el tőle, majd kisétáltam az épületből.
Nagyon fáradt voltam már, és egyszerűen semmi kedvem nem volt tovább hallgatni a vörös dumáját.  Valószínűleg ha még bent leültem volna, ott helyben el is alszom. Szerettem volna minél előbb hazaérni, s bár nem laktunk olyan messze, mégis több kilométernek éreztem a haza utat. Már kezdett besötétedni, és amúgy sem szeretek sötétben egyedül az utcán. Kihalt és félelmetes, ki tudja, kik mászkálnak kint ilyenkor. Nem vagyok paranoiás, és nem képzelek be dolgokat, csak eszembe jutnak ezek a gondolatok. Éppen ezért rémültem meg és sikítottam hangosan, amikor valami hozzámért hátulról. Valószínűleg felvertem az egész utcát, de hát lányos problémák, csak megértik. Hátrafordulva Castiel-tt és Elisa-t pillantottam meg, mindketten hatalmas vigyorral az arcán nevettek eme hatalmas poénon. Azért mégiscsak akad valami, amiben hasonlítanak.
- Hát halljátok, ez tényleg nagyon vicces volt! – mondtam köszönésül, közben Elisa miatt próbáltam moderálni magamat, ha csak Castiel lett volna itt biztosan nem lettem volna ilyen kedves.
- Pedig ugye hogy az volt Elisa? – nézett a vörös a húgára, aki még mindig nevetett.
- Az ám, ki gondolta volna, hogy Aira ilyen ijedős?
- Örülök, hogy jól szórakoztok! Amúgy meg miért jöttetek utánam?
- Pont ezért. Mert tudtuk, hogy félős vagy – tette a vállamra a kezét Castiel, s így hirtelen olyan közel került hozzám, hogy érezhettem az illatát. Ugyanaz az illat, semmit sem változott egy év alatt.
- Abbahagynátok a gúnyolódást?
- Bocsi, tényleg. Visszatérve a témára, azért jöttünk utánad, mert Elisa kérdezni akart valamit.
- Igen?  - néztem le a lányra, magamban pedig el nem tudtam képzelni, hogy mi lehet az, ami nem várhat holnapig.
- Jövő héten lesz a szülinapom, és Aira, eljönnél a bulimra?
Olyan aranyos volt, ahogy nézett és mondta, nem tudtam rá haragudni, mert feltart, valamint nem tudtam rá nemet mondani sem.
- Persze, hogy elmegyek! – simogattam meg a fejét.
- Már ha ráérsz – szólt közbe Castiel ironikus hangon.
- Már miért ne érnék rá?
- Mert gyakorolsz arra a szuper versenyre.
- Van szabadidőm bőven, ne aggódj te ezen.
Castiel és Elisa egészen hazáig kísért, bár igazán nem kellett volna, hisz’ nem is féltem. Utálom, hogy mindenből poént kell csinálni. Viszont, lehet nem volt rá szükségem, de valahol mélyen örültem neki. Jót beszélgettem és nevetgéltem velük, be kell vallanom, azért minimális szinten, de hasonlítanak. Nem hittem volna, hogy találok bennük valami közöset.
Amint hazaértem első dolgom volt, hogy vegyek egy forró zuhanyt, utána pedig szó szerint bedőltem az ágyba. Aludni azonban nem tudtam egyből, a jövő hét járt a fejemben. Muszáj lesz valahogyan időt szakítanom Elisa szülinapjára, pedig már így is elég zsúfolt volt a program. A napját még nem tudom, azt nem ártana megkérdeznem, mert így elég elveszettnek tűnik az egész program. Minden nap próbám van, de az egyikről csak el tudok jönni.  Hiába gondolkodtam ezerrel, öt perc után végleg elnyomott az álom, s másnap arra ébredtem, hogy már eleve késésben vagyok.
Ezután kezdődött már csak a katasztrófa. Kétszer olyan gyorsan kellett mindent megcsinálnom, mint általában szoktam. Remélem ez nem látszott meg rajtam. Gyorsan felöltöztem, majd magamra raktam egy kis minimális sminket, közben pedig próbáltam kifésülni a hajam, ami hatalmas küldetésnek bizonyult, tekintve, hogy az este nem fésültem ki. Miután közel fél órát készülődtem, rohantam is a próbaterembe, de tudtam, hogy a lányok így is le fognak szúrni. Mion biztosan mondani fogja, hogy leváltottam Rhytm-t, ma én késtem. A hátam közepére nem kívántam, legszívesebben inkább otthon maradtam volna egész nap dögleni. Ám nem tehettem, mert hívott a kötelesség, így is elég érdekes hírek terjengnek mostanság a médiában.
Fáradva értem be a táncterembe, nem is értem miért, hiszen még többet is aludtam a megszokottnál. Elég rossz kondícióban vagyok, jobb lesz, ha ezen változtatok. Istenem, vajon hányadszorra mondom már el ezt magamban?
- Szia Aira! Nem akarsz nekünk mondani valamit? – köszöntött Mion.
- Bocsi lányok, hogy késtem, elaludtam.
- Igen, ez az egyik. Elnézzük, mindenkivel előfordul.
- Miért, mi a másik? Mit kéne még mondanom? – néztem rájuk felvon szemöldökkel, mert abszolút nem értettem mit akarhatnak még.
- Tudod, ma reggel ma Sho mondott valami szépet – kezdte Rhythm, de már rosszul kezdődött. Tudtam, hogy nem tudja tartani a száját.
- Igen, és mit?
- Hogy összeverekedett Castiel-el.
- Valóban volt egy kis bunyó, de semmi komoly – vázoltam fel meglehetősen egyszerűen a helyzetet, tudniillik Mion a legkisebb problémákat is hatalmasra tudja nagyítani, s nem szeretném, ha emiatt idegeskedne, még ha csak egy kicsit is.
- De biztos minden rendben?
- Persze. A folyosó egyik ablaka tört be egyedül, viszont már intézve van a javítása.
- Akkor jó, az a lényeg, hogy a fiúknak nincs baja! – vigyorgott Rhythm, azzal vissza is csúszott a pályára. Úgy látszik, nem nagyon izgatja a dolog. Szerencsére.
Reménykedtem, hogy Mion-nak nem jut eszébe más a tegnappal kapcsolatban, elvégre ő kicsit komolyabb, mint Rhythm, jobban átlátja a helyzetet. Látszik is, hogy a legidősebb hármunk közül. Mindig is csodáltam, elvégre már előttünk debütált, és jóval ismertebb volt, mint mi. Mára már fordult a kocka, én lettem a leghíresebb, ám ettől még Mion marad a példaképem. Na meg persze Kanzaki Sonata, róla sem kéne megfeledkezni. Mint Prism királynő elődöm, nagyban felnézek rá is.
- Aira készültél a matek dogára? – repített vissza hirtelen a gondolataimból Mion.
- Micsoda? Milyen matek doga? – kérdeztem rémülve, mert én erről semmit sem tudtam, vagy ha igen, eléggé kiment a fejemből. Pedig az ilyenekre mindig figyelek. Mi van velem mostanában?
- Ma írunk matekból. Erre még Rhythm is készült, pedig tudod, hogy nem az erőssége a matek. Ne mond, hogy elfelejtetted!
- Én sem tarthatok minden észben! Mostanában annyi dolog történt, ez egyszerre már túl sok! És tudod, hogy én sem vagyok jó matekból.
- Tudom, de most mit csináljak? – tárta szét a kezét.
- Ígérd meg, hogy segítesz, ha tudsz – néztem rá boci szemekkel, ez nála ugyanis mindig beválik.
- Meglátom, mit tehetek. Rhythm  úgyis segítségre fog szorulni, már előre látom. Ha nem sikerül, ne rám fogjátok!
Be kellett látnom, Mion-nak teljesen igaza van. Én teljesen elfelejtettem a dolgozatot, holott nem vagyok jó matekból, tehát kétszer annyit kellett volna készülnöm rá, mint más tantárgyra. Rhythm meg a másik. Szegény sosem volt egy él tanuló, néha még én is korrepetáltam, csak van, amiben én sem tudtam segíteni neki. Ezért van az, hogy Rhythm és én mindig együtt izgulunk az ilyenfajta számonkéréseknél. Mion nagyon okos, a kisujjából kirázza az anyagot, eddig mindig évfolyamelső volt. Elég érdekesen alkotjuk így a kis hármasunkat, ám valaki rendszerint összeráz minket. Különbözünk sok mindenben, ezzel kiegészítve egymást. Sosem veszekedtünk még komolyabban, remélem ez továbbra is így marad. Csak nekem ne lenne ennyire bűntudatom, amiért nem mondtam el nekik valamit.
Valamennyire sikerült megnyugodnom a dolgozattal kapcsolatban, majd csak kitalálok valamit, ha úgy adódik a helyzet. Eddig az összes ehhez hasonló helyzetet megoldottam, most sem lesz ez másképp. Kár, hogy ebből nem emlékszem sokra.
Már éppen én is átöltözni készültem, amikor hallottam egy hangot, ami a nevemet kiabálja. Kíváncsian mentem a hang irányába, ami kivitt egészen a Pretty Top előcsarnokáig. Odaérve Sho-t pillantottam meg, lazán támasztotta magát az egyik kis asztalnál a büfé előtt.
- Véletlenül sem tudtál volna odajönni, helyette eladtad az egész épület – mentem oda hozzá morcosan.
- Neked is jó reggelt!
- Miért kerestél? – tértem egyből a lényegre, mert ki nem állhatom, ha valaki húzza az időmet.
- Elrendeztem a főnökkel az ablakot, már csak attól a vörös idiótától kell elkérned a pénz, mert én ugyan nem fogok odamenni hozzá.
- Nem is kell, még a végén megint balhéznátok. Majd én odamegyek hozzá délután. Ennyi? – kérdeztem, és már éppen menni akartam vissza.
- Várj! Még beszélni akartam veled, a tegnapival kapcsolatban.
- Igen? – húztam fel kérdőn a szemöldököm.
- Eléggé meglepődtem, hogy simán lefeküdtél ezzel a Castiel-el, miközben engem le se szartál! Én végig itt voltam, nem kerestél, nem hívtál, nem is foglalkoztál velem. Pedig én azt hittem lehet valami köztünk…- Soha nem láttam még ilyennek Sho-t, ám ezt egyszerűen félbe kellett szakítanom.
- Állj! Sho, köztünk sosem volt semmi, és nem is lesz. Régen még esetleg valami szikrát lehetett észlelni, de mint látod, nem lett belőle semmi. És méghozzá azért nem, mert nem akartuk, nem erőltettük, s ez jobb is így. Én soha nem gondoltam rád úgy, azt gondoltam te sem rám, mert ha tényleg szerelmes lettél volna belém, tettél is volna érte, hogy létrejöhessen köztünk valami. Viszont te nem tettél semmit, szóval nem tudom, miről beszélünk. A kapcsolatunk kizárólag szakmai, az a csók a versenyen sem fog jelenteni semmit az égvilágon. Úgyis tudod, hogy én mást…
- Igen, tudom, hogy azt a hülyét szereted!
- Most, hogy ezt tisztáztuk, van még kérdésed? – kezdtem megint elköszönni.
- Ezúttal nincs több, örülök, hogy ilyen jól látod a dolgokat.
- Ugyan, én csak az igazságot szemléltettem, ugye nincs harag?
- Nincs, végül is, én sem gondoltam rád úgy csak azt hittem – vallotta be, szemei pedig mintha tényleg az őszinteséget tükrözték volna.
- Ennek örülök, látom, hogy most őszinte vagy. De kérlek, ne mondj neki semmit.
- Nem fogok, megígérem. Most komolyan nem fogok, a kedvedért.
- Köszönöm!
Álmaimban nem gondoltam volna, hogy Sho ilyen megértő lesz, és ilyen könnyen tudok vele beszélgetni erről. Lehet tanult a tegnapiból, mert máshogy viselkedik. Már csak ezen a versenyen lennénk túl. Akkor már tényleg elköszönni készültem, mert még rengeteg dolog várt rám, amikor a hirtelen csöndet a két szó között megtörte valami éles csattanás. Már megint mi ez? Ijedten fordultam hátra, és láttam, hogy valaki az előtérbe vezető folyosó elején áll, még épp takarásban a fal mögött. Valószínűleg végig hallotta az egész beszélgetést.  A kezéből kiesett a telefon, ő maga pedig könnyes szemekkel futott el a másik irányba.
- Rhythm?!

2016. május 28., szombat

5. fejezet

Üdv mindenkinek!
Most is elmondhatnám, hogy sokat késtem meg minden, de nem lenne értelme. Sajnos nem is lett olyan hosszú ez a fejezet, mint az előző. Ettől függetlenül még azért elnézést kérek. Mindjárt vége a sulinak, jóval több időm lesz majd írni, gyakrabban tudom majd hozni a részeket. :D

Véleményeket továbbra is fogadok, jó lenne ha tényleg hagynátok valami nyomot, hogy tudjam min javítsak még esetleg. 
Na mindegy, remélem élvezettel olvassátok majd ezt a részt is
Kellemes olvasást kívánok!
Arisa 

5. fejezet
Mert szeretlek...

- Miután Aira visszaérkezett Sho karjaiba, el kell csattannia egy csóknak, ezzel is biztosítva, hogy a rajongók valóban nem tévednek veletek kapcsolatban.
- Na, nem, ez teljesen ki van zárva! – kezdtem ellenkezni, majd Sho-ra néztem, aki továbbra is csak némán ült mellettem.
- Sho, mondj már valamit!
- Én sem díjazom ezt az ötletet, ám ha a főnök ezt szeretné…
Micsoda? Hogyan tudja ezt ilyen nyugodtan kezelni?
- Így van Sho, én ezt szeretném, és ezt is fogjátok csinálni. Annyi könnyítést adok, hogy ezt nem kell elpróbálnotok.
- Még jó – csúszott ki a számon.
-Aira, most nem vagyunk kíváncsiak az ironikus megjegyzéseidre! – szidott le egyből a főnök, s ezután inkább meghúztam magam. Néha előjön ez a beszólogatós természetem.
- Elnézést.
- Szóval, most, hogy ezt megbeszéltük elengedlek benneteket. Menjetek haza, pihenjétek ki magatokat, hogy holnap teljes erővel gyakorolhassatok!
Több szava már nem is volt a főnöknek, egyáltalán nem zavarta, hogy én ellenzem ezt az egészet. Bár miért is zavarta volna, neki csak az a lényeg, hogy jöjjön a bevétel, más nem nagyon számít. Ez még így magában nem is annyira zavar, az már annál inkább, hogy Sho ilyen belement az egészbe, semmi ellenvetés nélkül. Mi ütött belé? Nem ismerek rá.
Kissé dühösen mentem vissza az öltőzőbe, ám már megint olyanba botlottam, amibe nem kellett volna. Amin megláttam, hogy Castiel a gyakorló terem előtt álldogál, ösztönösen megfordultam és elindultam a másik irányba. Kár, hogy mind elfelejtem a tényt, miszerint őt nem lehet megtéveszteni.
- Már megint bújócskázunk? – szólt oda a szokásos hangnemében. Ez a mai nap már tényleg nem lehetne rosszabb.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – ködösítettem, de mind hiába.
- Idegesnek tűnsz.
- Pedig egyáltalán nem vagyok az.
- Én meg nem most jöttem le a falvédőről. Túl jól ismerlek – erre csak köhintettem egyet, mert még én sem ismerem elég jól saját magam, nemhogy még ő engem.
- Ez még viccnek is rossz volt.
- Na, ki vele, mi bajod van? Az, hogy itt vagyok?
- Egyáltalán miért gondolod, hogy veled van bajom? Miért hiszed azt, hogy körülötted forog az egész világ?
- Miért, nem így van? – húzta fel a szemöldökét.
- Koránt sem – mondtam, majd kikerülve otthagytam. Mára ennyi elég volt a meglepetésszerű dolgokból és személyekből is.
Nagyon reméltem, hogy több váratlan dolog már nem fog érni, mert nagyon elegem van. Alig várom, hogy hazaérjek és bedőljek az ágyamba aludni. Átlagban mindig olyan öt-hat órát alszom, ám ezen a héten szerintem még annál is kevesebbet. Nem tagadom, szeretek aludni, csak sajnos túl sok időm nincs rá.
Álmosan öltöztem vissza egyedül, ugyanis Rhythm és Mion itt hagytak, nem volt kedvük megvárni, amit meg is értek. Ki tudja meddig tarthatott volna ez az egész. Jobb is, hogy elmentek, úgyis csak kérdezgettek volna, a kérdésekre pedig nem lett volna kedvem válaszolgatni. Túlságosan fáradt vagyok én már ehhez.
Indulás előtt még megnéztem a verseny oldalát, egyre több komment és megosztás érkezett a párosunkra, ami nem feltétlenül jót jelenet. Voltak, akik mér alig vártak minket, de akadt olyan is, aki csak valami ironikus vagy vicceset szólt hozzá, amin többnyire csak nevetni lehetett. Kezdem úgy érezni nem is leszünk olyan rosszak, akár még nyerhetnénk is. Nem ez a fő célom, legalábbis nekem, a főnöknek azonban már teljesen más véleménye lenne erről. Számomra szinte közömbös ez a verseny, hisz’ nem is a mi ötletünk volt. Most már viszont szívesebben megyek, mint egy órája azt gondoltam. Nem tudom miért változott meg ilyen hirtelen a véleményem, lehet, pár óra múlva megint megváltozik, ma ilyen hangulatomban vagyok.
Miközben elraktam a telefonom, hallottam kintről, hogy valami üveg összetört, és hangos csattanással terítette be a folyosót. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet az, ezért is jobbnak láttam, ha még nem megyek ki egy ideig, amíg fel nem takarítják, úgyis csak útban lennék.  Ezt gondoltam, azonban közvetlenül ezután két hang hangos üvöltését hallottam kintről, rögtön utána pedig a főnök is ordibálni kezdett.  Ezzel csak az volt a baj, hogy sajnos a másik két hangot is felismertem. Féltem kimenni, de mivel a főnök egyfolytában azt kérdezgette a másik két embertől, hogy „Hol van Aira?” kénytelen voltam nagyot nyelve kilépni a folyosóra. És innentől kezdődött a teljes káosz. Mind a hárman egyszerre csaptak le rám, mindenki elsőnek akarta felhívni magára a figyelmem. Először a főnökkel kezdtem, mert őt találtam a legegyszerűbbek, hisz’ ő csak a másik kettő miatt van itt. Türelmesen végighallgattam, hogy nem tűri ezt a kiabálást, rendezzem el a másik kettőt. Az már csak hab a tortán, hogy valamelyikkel fizettessem ki az ablakot, ugyanis valamelyik betörte a gyakorló terem folyosóra néző kicsi ablakát. Óriási, kár, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint azt a főnök gondolja.  Ennek teljesen egyszerű oka van. A másik kettő, akik miatt most az egész balhé megy, nem mások, mint Castiel és Sho. De miért veszekednek, ha amúgy sem bírják egymást, sőt minek szólnak egyáltalán egymáshoz? Miért kellett betörni azt a szegény ablakot?
- Elárulnátok, hogy mégis mi a francot csináltok? – fakadtam ki, mert továbbra sem hagyták abba egymás cseszegetését és a magyarázást.
- Nem gondoltam volna, hogy azért kerülsz, mert ezzel az idiótával kavarsz! – fakadt ki először Castiel, ami szerintem kicsit erős volt.
- Miről beszélsz? Én nem kavarok vele!
- Dehogyisnem! Az előbb mondta! – vágott vissza, mire ösztönösen a másik fiúra néztem, aki úgy csinált, mintha nem is tudna semmiről.
- Sho, mégis mit mondtál neki?
- Semmit, csak meséltem neki a versenyről az én nézetemből.
Jól tudtam ez mit jelent. Sho nagyon szereti szépíteni a dolgokat, még ha azoknak még közük sincs a valósághoz. Ezt a tulajdonságát mindig is utáltam, de ő annál inkább kihasználta ezt.
- Castiel nehogy el hidd, hazudik, csak fel akart vágni!
- Nekem nem úgy tűnt – nézett újra mérges szemekkel.
- Te pedig Sho… hogy lehetsz ilyen aljas, hogy kihasználod a verseny miatti helyzetet? –váltogattam már a szemem a két fiú között
- Nem tudom, miről beszélsz – meregette Sho a szemöldökét.
- Nem ismerek rád – néztem rá már könyörgően, hogy hagyja abba ezt az egész színjátékot abba, és komolyan úgy éreztem mindjárt elsírom magam.
- Aira… - szállt újra vitába a vörös.
- Igen? – néztem rá már szinte félve és könnyes szemekkel.
- Igaz, hogy lefeküdtél vele?
- Mi? Nem, dehogyis. Hazugság az egész!
- Úgy látszik Aira, nem emlékszel rendesen arra az estére…
- Nem emlékszem, mert nem volt ilyen. És el kell, hogy keserítselek, de Sho, soha nem is lesz ilyen.
- Tessék, bezzeg velem tényleg lefeküdt! Ennyit erről, te hülye állat! – húzott be egyet Castiel Sho-nak, ám én még mindig a mondata hatása alatt álltam. Arról volt szó, hogy senkinek nem mesélünk róla, akkor most miért?!
Sho vérző orral nézett fel, majd természetesen nem hagyta ennyiben a dolgot, muszáj volt visszaütnie. Aztán Castiel ütött még egyszer, Sho is. Láttam, hogy kezdenek elfajulni itt a dolgok, de egyedül nagyon kevés voltam kettejük ellen és esélyem sem volt szétszedni őket. Ütötték egymást teljes erővel, mindkettejük tiszta vér volt, én meg csak álltam ott tehetetlenül.
- Elég legyen mindketten! Hagyjátok abba most azonnal!
- Aira hazudik ő is ugye? Szűz vagy még nem? – állt fel először Sho, mert közben még a földre is elterültek. Gondolkodtam mit mondjak, de most már nem érné meg hazudni.
- Nem hazudik. Amúgy meg ezzel a kérdéssel most el is árultad magad.
Láttam, hogy ez leesett neki, mivel utána egyből le is sütötte a szemét, teljesen idiótának érezhette magát. Meg is érdemelte. Ez nem az a Sho akit én ismertem, nem gondoltam volna, hogy ennyire féltékeny, mikor igazából nincs is miért. Vagyis most, hogy tudja az igazat, most már lenne oka.
- Most, hogy ezt tisztáztuk, még lenne egy kérdésem. Melyikőtök törte be az ablakot?
A kérdésemre mérgesen egymásra néztek, majd mindegyik feltette a kezét. Ötletem sem volt hogyan tudták ketten betörni, nem is ez a lényeg.
- Akkor mindkettőtök fele költségét fizeti az újnak, Sho, intézd el a főnökkel, ne nekem kelljen szívnom miattatok.
Sho idegesen elrohant a főnökhöz lerendezni a pénzügyi dolgokat, közben mentve magát a kínos helyzetből. Minél előbb elintézi, annál jobb. Elég érdekesen fest így a folyosó.
- Miért mondtad, hogy nem hazudok? – kérdezte hirtelen megtörve ezzel a csendet Castiel.
- Nem láttam értelmét a további hazugságoknak. De te hogyhogy hiszel nekem?
- Mármint azzal kapcsolatban, hogy nem feküdtél le vele?
- Azzal is, meg úgy összességében az összes többi dologgal.
- Neked hiszek, neki nem. Tényleg, és akkor mi lesz azon a versenyen?
- Semmi különös, csak egy csók a műsor végén. Nem kell nagy ügyet csinálni belőle.
- És neked az a csók nem jelent semmit?
- Nem, de mi ez a kérdés? – nevettem el magam. – Csak nem féltékeny vagy?
- Mégis kinek nézel te engem? Nem süllyedek le az ő szintjére!
- Oké, csak kérdeztem, nem kell egyből felkapni a vizet!
- De őszintén megkönnyebbültem – láthatta, hogy értetlenül nézek rá, ezért kijavította magát – Akkor, amikor mondtad, hogy nem fektetett meg.
- Soha nem lennék rá képes. Csak szakmai kapcsolatom van vele, semmi több. De ő egyszerűen nem bír leszállni rólam és nem bírja felfogni, hogy nem szeretem, sőt amióta így viselkedik, egyáltalán nem bírom.
- Büszke vagyok magamra, mert én még ágyba is tudtalak csalni. Nem is értem, hogy mehettél bele. De komolyan, miért feküdtél le velem?
- Azért mert szeretlek… barátilag. Ó, bárcsak így lenne – gondoltam magamban.