2016. szeptember 27., kedd

7. fejezet

Sziasztok!
Most megint rengeteget magyarázkodhatnék, hogy miért nem volt rész több mint két hónapig, de nem lenne sok értelme. Igazából magam sem tudom az okát, szóval nem is írok erről többet.
Remélem azért olvassa még valaki, és még mindig szívesen várom a visszajelzéseket. :D

Na de ennyi idő után akkor nem is fecsegek itt többet, jó olvasást a fejezethez! :)
Arisa


7. fejezet
Ha még mindig nem lenne elég

- Rhythm?!
Jól láttam, amit láttam, Rhythm sietősen rohant el az ellenkező irányba. Muszáj volt utána mennem, de amint utolértem, bement az öltözőbe és magára zárta az ajtót. Mindig is tudtam, hogy érzékeny lány, akkor meg miért nem mondtam el neki?
- Rhythm engedj be, beszéljük már meg!
- Hagyjál békén!
- Mi folyik itt? – kapcsolódott hozzánk Mion, akinek fogalma sem volt a történtekről. És ez így pont jó lett volna, ha Rhythm nem nyitotta volna ki az ajtót, s húzta volna be Mion-t, nekem meg ismét az orromra csapta azt a szegény ajtót. Még a végén ezt is ki kell cserélni.
Hallottam, ahogyan beszélgetnek, de nem értettem pontosan minden szót. Miért nem tudjuk ezt normálisan megbeszélni? És miért vagyok kizárva?
- Aira, ez igaz? - kiabált ki Mion.
- Hát… igaz, de mi lenne, ha beengednétek?
Nem jött válasz, helyette Mion nyitott ajtót, Rhythm meg a sarokban ülve duzzogott. Leültem én is, ám ezután olyan kínos csönd következett, amilyen még a filmekben sincs. Mintha három idegen ülne egy légtérben. Sosem voltunk még ilyenek, és ez a mostani megrémített. Végül, mint mindig, most is Mion lett a megmentő.
-Aira, miért nem mondtad el?
- Mert tudtam, hogy így fogtok reagálni. Különben is, ezt rajtam és Castiel-en kívül senki sem tudta egészen tegnapig.
- De akkor is! Én minden titkot elmondtam neked, erre te meg egy ilyet nem mondasz el nekünk? Állítólag mi vagyunk a legjobb barátnőid! – szállt be a vitába Rhythm, meglehetősen kikelve magából. – Mondjuk ezt magamtól is kitalálhattam volna, de gondoltam úgyis elmondanád.
- Igazatok van – sütöttem le a szemem, közben pedig eszembe jutott, hogy még mindig van valami, amit nem tudnak. – De van még valami…
- Mégis mi? – néztek rám egyszerre azokkal a nagy szemeikkel, de képtelenség lett volna eldönteni, hogy ez most harag vagy kíváncsiság.
- Lesz egy műkorcsolya verseny, amire párokban kell indulni, és a főnök benevezett minket.
- Minket? Mármint téged meg Sho-t?
- Igen, ráadásul csókolóznunk kell a végén.
- Mi? – akadtak ki annyira egyszerre, mintha csak eltervezték volna.
- Nem az én ötletem volt, elhihetitek! A főnök kérése, hiába próbáltam ellenkezni, nem tágított!
- Ez nem igazság!- kulcsolta össze maga előtt a kezeit Rhythm – Aira, te itt kavarsz egyszerre két fiúval, én meg mostanában alig lehetek Hibiki-vel!
- Hé, hé, hé! Ez így nem igaz, nem kavarok már eggyel sem!
- Na jó, elég! Mindketten itt sajnáltatjátok magatokat, közben észre sem veszitek, hogy eldumáltuk az időnket, és ha nem indulunk el most, akkor elkésünk a suliból!
Sietősen a telefonom kijelzőjére néztem, s én is valóban láttam, hogy bizony ezen a reggelen nem csináltunk semmi hasznosat, és csak mondhatni elpazaroltuk az időnket. Mivel nekem nem kellett mit átvennem előbb kész voltam, ám a barátnőimre még várhattam.
- Menj előre, és ha mi nem érnénk be időre, fogd a főnökre! – kaptam az utasítást, s mivel nem nagyon volt más lehetőség, elfogadtam.
- De ugye nincs harag? – néztem vissza rájuk.
- Felőlem nincs. Tudtuk, hogy erre előbb-utóbb sor fog kerülni, szóval… - vonta meg a vállát Mion, Rhythm pedig vele egyszerre bólogatott.
- Köszi, ti vagytok a legjobbak! – öleltem meg őket, mire szerintem meglepődtek, mert csak leblokkolva álltak egy ideig, utána már ők is átöleltek.
Sajnos nem éppen a legjobb idő volt az ölelkezésre, így sietősen elindultam a sulihoz, mentve a menthetőt. Útközben magamban agyaltam egyfolytában. Annyira örültem, hogy Rhythm és Mion ilyen könnyen fogadták, és nem lett belőle komolyabb veszekedés. Rhythm kicsit érzékeny az elején, bár aztán Ő is megenyhül mindig.
Mikor beértem az iskola épületébe, már csak pár diák lézengett a folyosón, a legtöbben már a termükben voltak. Kereken öt perc volt becsengetésig, én viszont úgy estem be a tantermünkbe, kedves osztálytársaim pedig csak néztek. Nem érthették miért jöttem ilyen későn, ráadásul a lányok nélkül. Mivel még nem tudtam fejből megjegyezni az új órarendünket, félve néztem rá, remélve, hogy nem matekkal kezdünk. Szerencsére csak a második órában lesz, ám ez sem nyugtatott meg kellően.
Lehajtva a fejem a padomra, vártam, hogy vajon a lányok vagy a tanár érkezik-e meg előbb. Nem sokon múlott, hogy el ne aludjak ott helyben, de valaki felébresztett rendesen. Felnéztem, és Castiel állt a padom előtt.
- Szia, mi újság?
- Itt a pénz a javításra, odaadhatod a főnöködnek.
- Köszi, már úgyis türelmetlen.
- Amúgy hol van Rhythm és Mion?
- Késnek, mert volt egy kis vitánk, de már megoldottuk, szóval bármelyik pillanatban itt lehetnek.
- Ti hárman vitáztok? Ez is ritka. Min vesztetek össze? – húzta oda székét mellém.
- Megtudták, és ki voltak akadva, hogy nem mondtam el nekik.
- Valahogy sejtettem, most mindenhol ez a téma – mondta, s mindketten elmosolyodtunk. Nem mintha igaz lenne, csak Castiel szeret mindig túlozni.
- Tényleg, el ne felejtsem, holnap lesz Elisa szülinapi bulija.
- Mi van? És egy délután alatt mégis vegyek neki? Semmi ötletem sincs! – akadtam kit teljesen, mert ez túl hirtelen jött. Kezdődött előröl megint a váratlan dolgok sorozata, amiből már nagyon elegem volt.
- Nem kell ajándék, elég, ha eljössz, elvégre te vagy a kedvence.
- Nem fogok üres kézzel menni!  De ne aggódj, már van is egy ötletem – mondtam, majd abban a pillanatban belépett az ajtón Rhythm és Mion, sarkukban a tanárral.
Az óra elkezdődött, s az idő haladásával egyre közelebb kerültünk ahhoz a bizonyos matek órához. Örültem, hogy Mion itt van, bár még mindig volt bennem némi idegesség. Lehet kicsit több időt kéne a tanulásra szánnom, és akkor talán lehet, nem lenne lelkiismeret furdalásom.
A két óra közötti szünetben még Mion próbált nekünk magyarázni valamit, több-kevesebb sikerrel. Alig vártam már, hogy gyorsan túlessek rajta, aztán a következő pár napban ne történjen rosszabb. Kár, hogy ismét túl korán örültem.
Becsengetés után levegővételnyi időnk sem volt szinte, egyből jött be a tanár és osztotta is ki a lapokat.
Első ránézésre nem tűnt olyan nehéznek, de ahogy lejjebb vándorolt a szemem a lapon, rájöttem, hogy mégse olyan könnyű. Sőt, az utolsó feladat kész katasztrófa. Nekiállva az első feladatnak már a negyedik példánál megakadtam, úgyhogy inkább le is tettem a tollam, s vártam, hogy Mion adja a válaszokat. Nos, azt mindenki tudja, hogy tanárok közül elég sok fajta létezik, vannak okosak, de nem mindegyikük egy zseni. Szerencsére nekünk most az utóbbival volt dolgunk. Teljesen nyugodtan írogatott valamit a táblára, bízva abban, hogy a diákjai nem puskáznak. Ezt kihasználva mikor Mion végzett a saját dolgozatával, egyszerűen előreadta nekem, én pedig minél gyorsabban igyekeztem leírni a válaszokat, hogy aztán adhattam tovább előre Rhythm-nek. Kicsit sablonos megoldás, de ha egyszer nem nincs más választás, néha muszáj bevetni.
Türelmesen vártam, hogy végre vége legyen ennek az órának, mert a vége felé meglehetősen untam magam. Azonban nem sokkal az után, hogy leírtam az utolsó választ, kopogtak a terem ajtaján. Legnagyobb meglepetésemre Jun lépett be az ajtón, majd a tanárhoz lépve adott neki egy papírt, mire a tanár intett, hogy mehetünk. Nem volt előre bejelentve, meg nem is tudtam semmi ilyenről, ezért vállat vonva mentem ki az ajtón nyomomba a lányokkal. Azért viszont mérges voltam, hogy Jun miért nem tudott volna egy órával előbb jönni? Úgy legalább lett volna egy kis halovány esélyem, hogy tanulhassak a dogára. Mindenesetre hamar kizökkentem a gondolataimból, ugyanis Rhythm szokásos természetéhez híven egyből kíváncsiskodni kezdett, s egyfolytában kérdezgetett Jun-tól, kicsit sem figyelembe véve, hogy más termekben még óra van. Ám Jun látszólag elég megviseltnek tűnt, sőt még szerintem sosem láttam ilyennek. Nem szólt egy szót sem, faképnél hagyta Rhythm kérdéseit, mintha ott sem lettünk volna. Kezdtem én is kíváncsivá válni, de azért még sem akartam tapintatlan lenni, ezért türelmesen vártam hová visz minket így a délelőtti órákban. A kocsiban már mindhárman síri csendben ültünk, mintha minden életkedvünk elment volna. Olyan érzésem volt, hogy lehet történt valami fontos, vagy valami halaszthatatlan, de már kevésbé voltam olyan boldog, hogy lóghatok, mint az elején.
Jun egyenesen a Pretty Top-ba vitt minket, ami vagy jót, vagy rosszat jelenthetett, de inkább nem szóltam semmit, csak mentem a többiek után egyenesen a főnök irodája felé. Ez már egyáltalán nem lepett meg, már amikor kiszálltunk a kocsiból akkor tudtam, hogy itt fogunk kikötni.
A főnök nem nézett ki túl jól, sőt még megviseltebbnek tűnt, mint Jun. Reggel még senkinek sem volt semmi baja, mi történhetett pár óra alatt, ami miatt mindenki ilyen furcsán viselkedik? Jun és a főnök összenéztek, majd egy bólintás keretében a főnök szólalt meg először.
- Nos, mint tudjátok a Callings ma délelőtt indult el a szomszéd városba egy fellépésre…
- Azért kért el minket, hogy megnézhessük őket nézni élőben? – csillant fel Rhythm szeme.
- Nem, egészen másról van szó.
- És mégis miről? – vettem át a szót, mert már tényleg untam a hallgatást, és ezt a nyomasztó hangulatot.
- Aira, ne türelmetlenkedj, nem olyan könnyű ez…
A főnök jól láthatólag már ideges is lett, pedig kérdezhettem volna kelletlenebbül is, ha már ennyit szívattak itt minket. Valamiért mindig csak én kapok szemrehányást.
- Egy kisbusz vitte volna őket, de útközben összementek egy kamionnal… már rengetegszer hívtam a rendőrséget és a mentőket, ám még mindig tart a mentés és nem tudtak semmi konkrétat mondani.
Azt hiszem mind a hárman lesokkoltunk, mert pár percig csak pislogtunk a levegőbe. Egyszerűen nem tudtam felfogni, miért most kellett ennek megtörténnie? És miért pont a Callings-sal?
- Akkor miért nem megyünk oda? – Rhythm ismét kikelt magából, ma már másodszorra, s emiatt kezdtem picit sajnálni, hiszen a reggeli esetről én tehettem.
- De nem engednek oda senkit Rhythm! Ha odalehetne menni, már odamentünk volna. Ráadásul még pár óráig biztosan várnunk kell, mert a telefonban azt mondta az egyik mentős, hogy valaki beszorult az összetört kocsiba – tört ki hirtelen Jun, és látszott rajta, hogy ez csak véletlenül csúszott ki a száján.
- Ki? – kérdeztük hárman kórusban.
- Nem tudtak pontos nevet mondani, de nagyjából jellemezték.
- Mondják már! – kezdett Mion-nak is elege lenni.
- Elvileg Hibiki az – sütötte le a szemét a főnök.

1 megjegyzés: